Jóga

Spirituális ébredés, spirituális keresés

Eljön az idő, amikor egyszer csak észrevesszük a Végtelent itt és ott megjelenni véges életünkben. Ezt nevezzük spirituális ébredésnek. Apró dolgokkal, apró tapasztalatokkal kezdődik ez. Olyan tapasztalatokkal, amelyeket döbbenetünk néma csöndje követ. Persze zajos és zűrzavaros életünkben külső értelmünkkel hamar megfeledkezünk ezekről. Mégis legmélyebb tudatunkban örökre megmaradnak ezek a tapasztalatok. Ha az Örökkévaló ilyen megnyilvánulásaiból már megfelelő mennyiségű összegyűlt tudatunkban, akkor többé nem tudjuk kizárólag a végeshez, a hétköznapihoz mérni önmagunkat. Akkor keresni kezdünk. „Hol vagy Te?” – ezt kérdezzük.

Tudatlanság

Ebben az életben egyetlen problémánk van: a tudatlanság. A tudatlanságot az anyatejjel szívjuk magunkba mindannyian. Beleépül a sejtjeinkbe. Később mohón zabáljuk a tudatlanságot. Fetrengünk benne. A tudatlanság azt mondja, hogy végesek, korlátozottak vagyunk. Azt, hogy nem vagyunk Isten, és nem is lehetünk Ő.

Spirituális törekvés és átalakulás

A tudatlanságtól csak a spirituális törekvés szabadíthat meg minket. Törekvésünk eredménye az átalakulás. Ez nem egy bizonytalan eredmény, mint mondjuk a lottóé. Ott megjátsszuk a számokat, és vagy nyerünk, vagy nem. A törekvéssel mindenképpen nyerünk. A gyakorlatban azért nehéz ezt elhinni, mert ez egy lassú folyamat, amelyet a lelkünk végez. Úgy teszi, hogy egyik napról a másikra alig vegyünk észre valami változást önmagunkon. Ennek azért kell így zajlania, hogy önazonosságunkat mindvégig megőrizzük. A másik nehézség az, hogy tudatlansággal bőségesen el vagyunk látva – évtizedekre, évszázadokra, évezredekre elegendő mennyiséggel. Ezek miatt sokszor azt gondoljuk, hogy elvégeztük a dolgunkat, és nem jött az eredmény. Pedig ebben a dologban nagyon szigorú törvény működik. Olyan, mint mondjuk a gravitáció törvénye. Elengedem az almát, és az leesik. Holtbiztos. Ugyanígy törekvésünk átalakulást eredményez.

Jóga

A jóga a spirituális törekvés iskolája. Tantárgyai az ima, a meditáció, a gondolatok, az érzések és cselekedetek ellenőrzése. A jóga gyakorlásához Mesterre van szükségünk.

Ima, mantra, meditáció

Amikor nagyon sokat imádkozunk, megérezzük Isten közelségét. Isten közelségében megérezzük saját isteniségünket. Ekkor úgy érezzük, hogy már nem szükséges semmit kérnünk Istentől, mert Ő azt fogja adni, ami a legjobb nekünk. Ekkor az ima mantrává változik. Isten nevét ismételjük azért, hogy ne veszítsük el az Ő közelségét. Ez a mantra. Amikor nagyon sokat mantrázunk, megérezzük, hogy egyek vagyunk Istennel, és ebben az egységben a végtelenné válunk. Ekkor úgy érezzük, hogy a földi szavak megkötöznek, béklyóba vernek minket, ezért nincs szükségünk szavakra. Ekkor a mantra meditációvá válik. A meditációban érezhetjük azt, hogy maga a lélegzetünk is korlátoz bennünket. Meditációnk ekkor lesz lélegzet nélküli.

Szabad akarat és az Univerzum törvényei

Emberi lényként korlátozott szabadsággal rendelkezünk. Ahogyan Robert Browning mondja: „Mily szabadnak látszunk, oly nagyon béklyóba vagyunk verve.” Szabadságunk korlátait az Univerzum törvényei jelentik. Ezek a törvények korlátoznak bennünket. Ugyanakkor ők jelölik ki utunkat a felszabaduláshoz is, amelyet Isten személyesen ad át nekünk utunk végén.

A karma törvénye, és az igazság

A karma törvénye azt mondja, hogy nincs cselekedet, szó, érzés, vagy gondolat, aminek ne lenne hatása. A karma törvénye mindig abszolút pártatlan igazságot teremt. Amikor eljön az ideje, akkor találkozunk cselekedeteink, szavaink, érzéseink, gondolataink eredményével. Itt nincs félreértésre lehetőség, ami korlátozott emberi világunkban oly gyakori. Ezért nem érdemes túl sokat gondolkodni az emberi világ igazságán. Az emberi világ igazsága a hatalom igazsága. A legjobb létezési irányelv, ha képességeink szerint folyamatosan jó magokat vetünk. A jó magokból jó növények lesznek, amelyek jó gyümölcsöt teremnek. Nem helyes, ha a karmát elképzeléseink alapján magyarázni kezdjük: „azért történt velem ez, mert azt tettem. Azért történt ővele az, mert ezt érezte.” A karma törvénye behatol a végtelenbe cselekedeteink, szavaink, érzéseink és gondolataink végtelen sokasága, és azok egymásra hatásának végtelensége által. Ezért a véges tudatból nem megítélhető.

Képességeink, önfejlesztés

Ha képességeink velünk születnek, vagy korán gyermekkorunkban szert teszünk rájuk, akkor adottságnak, vagy tehetségnek nevezzük őket. Nincs olyan képesség azonban, amit nem alakíthatnánk ki és fejleszthetnénk önmagunkban. Képességeink kifejlesztésének legtermékenyebb táptalaja az elfogadás, az elme békéje, a türelem és a szorgalom. Ezek az önfejlesztés barátai. Nincs olyan hiányosságunk, amelyet ezekkel a minőségekkel ne tudnánk kompenzálni. Az önfejlesztésnek nem csak barátai vannak, hanem halálos ellenségei is: az áldozati gondolkodás, és a hajléktalan gondolkodás.

Áldozati gondolkodás, hajléktalan gondolkodás

„Utálom ezt, de meg kell tennem őmiatta.” Ez áldozati gondolkodás, az egyik legrosszabb gondolkodási minta, amit szüleinktől vagy környezetünktől ajándékba kaptunk. Az ilyen gondolat végére a legtermészetesebb módon odakívánkozik még ez is: „Nyomorult áldozat vagyok.” Az igazság az, hogy nem kell senki miatt semmit megtennünk. Nem kell semmi miatt semmit megtennünk. Ha elkezdjük átfogalmazni ezt a gondolatot így: „Megteszem ezt a dolgot az ő számára, mert…”, akkor sorsunk egy új irányt vesz, magától, a legtermészetesebb módon. A másik hibás gondolkodásminta a hajléktalan gondolkodás. Egy időben figyeltem a hajléktalanokat. Szerettem volna segíteni nekik. Egy dolog közös volt bennük. Kivétel nélkül mindegyik meg tudta mondani, hogy ki, és mikor rontotta el az ő életét. Sőt, ez a gondolat teljesen hatalmába kerítette és uralta a gondolkodásukat. Ez a rendkívül veszélyes gondolkodási minta is mindannyiunkban meg van. A baj az vele, hogy egy ilyen gondolat nem enged teret a következő, fejlődésünk szempontjából abszolút elengedhetetlen gondolatoknak: „Miben hibáztam én?” „Mit kell máshogy tennem, mit kell jobban tennem?” „Milyen irányba haladjak tovább, hogy a kedvezőtlen körülményeket elkerüljem, vagy átalakítsam”. Egyszer egy spirituális barátomnak beszéltem erről. A végén derült ki, hogy ő azt hitte, azért hívom ezt hajléktalan gondolkodásnak, mert az ilyen fajta gondolkodás „soha nem talál haza”. Így nézve is teljesen igaza volt.

A helyes cselekvés útja

Van egy igazság, amit tudatosan vagy nem tudatosan, számtalan ember felfedezett azok közül, akik az élet valamely területén igazán kiemelkedőt alkottak. Az igazság az, hogy hosszú távon gondolataink és cselekvésünk eredménye nem függhet a körülményeinktől, a környezetünktől. Az igazság az, hogy nem számít, hogy egy területen milyen kevés ismerettel indulunk el, ha teljesen őszintén mindent megteszünk, akkor kell, hogy közeledjünk a célunkhoz. Az igazság az, hogy nem tudjuk a körülményeinket és másokat megváltoztatni, de tudjuk a legnagyobb fegyelemmel önmagunkat ellenőrizni, hogy tényleg mindent megtettünk-e minden pillanatban. És ezt meg is kell tennünk. Ez az, amit a lelkünk akar tőlünk. Ez az, amit Isten akar tőlünk. Bármit akarunk elérni az életben, bárhová akarunk eljutni, abszolút őszinteségünk mindig próbára lesz téve.

Világproblémák

A világban sok jó dolog van. A világban emellett rengeteg szenvedés, végeláthatatlan nyomorúság is van. Természetes emberi igényünk az, hogy szeretnénk segíteni. Egyszer azonban rájövünk, hogy emberi képességeink milyen szerények. Magunk is a szenvedés, a nyomorúság áldozatai vagyunk. Vajon ki képes enni adni százmillió embernek akár csak egy napra is. Egyszer arra is rájövünk, hogy a világproblémák ugyanott gyökereznek, ahol személyes problémáink: rendkívül mélyen a tudatlanság talajában. Ekkor nem akarunk többé segíteni a világnak. Csak Istennek akarunk megfelelni, Ővele kötünk házasságot. Isten ismeri a világ problémáit, és megoldja őket, éppúgy, ahogyan személyes problémáinkat is megoldja.

Választásaink, véges időnk

Amikor emberi testbe megszülettünk, megszületett velünk együtt a véges idő is. Véges időnk választásra kényszerít bennünket. Amikor megteszünk valamit, nem teszünk meg száz másik dolgot. Amikor válunk valamivé, nem válunk száz másik dologgá. A problémánk rendszerint az, hogy úgy bánunk az időnkkel, mint a pénzünkkel. Kapzsiak vagyunk, és mindenféle csillogó villogó csodadolog megtetszik nekünk, azután enni sem marad pénzünk. Ugyanígy költünk el többet az időnkből, mint amennyi rendelkezésünkre áll. Azután nem marad időnk olyan dolgokra, amit mindenképpen meg kell tennünk, ahhoz, hogy azzá váljunk, amivé mindenképpen válnunk kell.

Hivatás és elrendelés

Sokszor vajúdunk azon a kérdésen, hogy „mi a feladatom az életben?” A lélek akarata nem is igazán arra irányul, hogy „mit?”, hanem arra, hogy „hogyan?”. Vagyis, amit a lélek akar, azt a legtöbbször már csináljuk. Azt kell csinálnunk, csak még jobban. Ha elérjük benne a száz százalékot, akkor automatikusan kapjuk az új feladatot, úgy, hogy észre sem vesszük. Egy könyvben Mira Anyától kérdeznek a szabad akaratról, meg arról, ami el van rendelve. Azt mondja, ez úgy működik, mint amikor egy mágnest raksz a kiöntött vasporba. Senki nem tudja, hova kerülnek az egyes porszemek, de hogy rendbe felsorakoznak az holtbiztos.

Szeretet

A szeretetet nevezhetjük végső igazságnak is. Az élet iskolája a szeretet iskolája. Nincs egyetlen spirituális érték sem, amit annyira kevéssé értünk, mint a szeretetet. Emberi szeretetünket a tudatlanság hatja át. A szeretetet istenivé kell tennünk, ahhoz, hogy valódi szeretetnek nevezhessük. Egyedül Isten szeretetén keresztül tehetjük szeretetünket istenivé.

Cselekvés, képzelet, teremtő erő

Cselekedeteinket mozgatórugója legtöbbször az elvárt eredmény. Ha életünket a rendszeres meditáció segítségével egy külső nézőpontból tudjuk szemlélni, akkor rájövünk, hogy sokszor éppen az elvárás az, ami a fejlődés kerékkötőjévé válik. Az elvárás azt jelenti, hogy egy meghatározott eredményt egy meghatározott időpontban akarunk látni. Mivel ebből a két dologból az élet nagyon sok esetben legalább az egyiket, de legtöbbször mindkettőt egy kicsit másként adja, sokszor átadjuk magunkat a csalódásnak, vagy a nyugtalanságnak. A baj az, hogy ezzel éppen azt a teremtési folyamatot szakítjuk meg, ami az eredmények eléréshez szükséges. Elért eredményeink sokkal inkább függnek legbelsőbb természetünk által meghatározott céljainktól, érzéseinktől és gondolatainktól, mint maguktól a cselekedetektől, bár a teremtés folyamatában a cselekedetek sem nélkülözhetőek.

A cselekvő és az eszköz

A legjobb módja a cselekvésnek, ha úgy tudjuk érezni, hogy nem a cselekvő vagyunk, hanem az eszköz. Zongora vagyunk, amelyen valaki eljátszik egy darabot. Ki játszik? Saját lelkünk, és legbelsőbb természetünk. Spirituális fejlődésünkben fokozatosan fel kell adnunk emberi szabadságunkat, azért, hogy a véges létünket meghatározó végtelen Erővel teljes mértékben eggyé válhassunk. Önátadást kell gyakorolnunk.

Összehasonlítás

Mindig úgy próbáljuk megítélni magunkat, hogy másokkal hasonlítjuk össze az életünket, a képességeinket, a természetünket. Egy dolgot azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni ebben az összehasonlításban, és ez az egyik legfőbb oka, hogy az ilyen fajta összehasonlítás teljesen értelmetlen és értéktelen. Az ember végtelen. Az ember egy nagyon sokdimenziós jelenség. Akárhonnan nézed, minden irányban a végtelenben végződik. Emiatt két ember soha nem összehasonlítható. Ha már mindenképpen összehasonlítást akarunk tenni, hasonlítsuk önmagunkat ahhoz, ami voltunk, vagy ahhoz, amivé válni szeretnénk.

Az életet belül éljük

Az életet minden ember belül éli. Soha nem az a meghatározó senki életében, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan éli azt meg. Két emberrel megtörténik ugyanaz a rossz dolog, az egyik azt mondja: „most egy nagyon rossz dolog történt”, a másik azt: „most mindennek vége”. Kívül zajlik a cselekvés, belül pedig éljük az életünket. Ha megértettük az ebben rejlő különbséget mások helyzetében, akkor próbáljuk meg érvényesíteni ezt a saját életünkben, mert egy nagyon jelentős dologról van szó. Ez azt jelenti ugyanis, hogy legalább akkor figyelmet érdemes szentelni a belsőnek, mint a külsőnek. Szánjunk időt és figyelmet tapasztalataink feldolgozására, és arra, hogy magunkban mindig egy magasabb szintre tudjuk emelni őket. Érdemes megjegyezni, hogy ha ezt nem tesszük, tudatunk akkor is ugyanúgy fog működni: kívül zajlik a cselekvés, belül pedig leéljük az életünket.

Amit birtoklunk, és amivel rendelkezünk

Ha igazán mélyen magunkba merülünk, megérezzük, hogy a világon semmi nem lehet tartósan a birtokunkban. Sem tárgyak, sem kapcsolatok, sem érzések, de még csak elért eredményeink sem. Ebben a pillanatban talán rendelkezünk dolgokkal, de tartósan nem birtokoljuk, és nem is birtokolhatjuk őket. Ha a nem birtoklás érzését tudatosan meg tudjuk szilárdítani magunkban, akkor felfedezzük a határtalan szabadság, öröm, és mérhetetlen béke érzését. Mivel nincsen semmink, semmit sem veszíthetünk. Mivel tartósan nem lehet semmink, nincs igazán semmire szükségünk. Az élet játéka így nagyon könnyűvé válik. Olyanok leszünk, mint a színész. Üres kézzel megérkezünk a színházba. A legnagyobb átéléssel eljátsszuk a szerepünket, cselekszünk, birtoklunk, és érzünk, azután ugyanúgy térünk haza üres kézzel. Rájövünk arra is, hogy a birtoklás élménye nincs összefüggésben a birtokolt dolgok sokaságával. Láthatunk olyan embert, aki szinte semmivel nem rendelkezik, mégis mindent erősen birtokol. Láthatunk olyat is, aki nagyon sok mindennel rendelkezik, de szinte semmit nem birtokol. Minél erősebb a birtoklásunk, annál nagyobb csalódásra számíthatunk a búcsú pillanataiban.

Szolgálat

Meg kell próbálnunk a birtoklás érzését felváltani a szolgálat érzésével. Minden cselekedetünket szolgálattá változtathatjuk, gondolataink és érzéseink segítségével. Amikor teszünk valamit másokért, amikor teszünk valamit magunkért, érezhetjük, hogy a Legfelsőbbet szolgáljuk. Egy ilyen gondolat, egy ilyen érzés mindig abszolút helyes, mert a Legfelsőbb mindenkiben, mindig benne él. A szolgálat folyamatos érzésének hihetetlen természetformáló ereje van.

Alázat

Az alázat a hétköznapi életben azt jelenti, hogy minden mondat elején elnézést kérünk, és megvárjuk, amíg mindenki vett a tálból, amikor az ételért nyúlunk. Az alázat valódi jelentése ennél mélyebb. Az alázat valójában azt jelenti, hogy a birtoklás érzését elégetjük a szolgálat oltárán. Az alázat azt jelenti, hogy képességeink legjavát adjuk a szolgálatban. Az alázat azt is jelenti, hogy elégetjük az „én” élményét a szolgálatban. Nem hagyunk semmit magunknak, és magunkból. A valódi alázatban mindig a fejlődést, a jobbá válást, az öntúlszárnyalást keressük, függetlenül attól, hogy hol állunk másokhoz képest.

Az isteni minőségek temploma

Ha egy állandó, egyenletes belső törekvést sikerül megvalósítanunk, akkor életünk az isteni minőségek templomává válhat. Saját lelkünk lassan, és fokozatosan számtalan új minőséggel ajándékoz meg minket. Külső életünkben, környezetünkben talán nem fogja ezt mindenki érzékelni. Sőt, kezdetben mi magunk is kevéssé kerülünk ennek tudatába értelmi világunk, és ösztönvilágunk állandó háttérzaja miatt. Mégis idővel ezek a minőségek kézzelfogható, és használható valósággá válnak. Egy alkalommal Sri Chinmoy azt mondta, hogy amikor a lélek ad nekünk egy minőséget, az olyan, mint az orosz „matrjoska” babák. Ha kibontjuk, egy másik minőséget találunk benne, abban pedig megint egy másikat. Így találunk a fegyelemben egyszerűséget, az egyszerűségben békét, a békében erőt, az erőben pedig részvétet.

Célok

Az élet minden területén szükségünk van célokra. A célok szerepe nem az, hogy bármi áron elérjük őket. Nem is az, hogy mások, vagy önmagunk előtt céljaink elérése által igazoljuk kiválóságunkat. Céljaink azért szükségesek, hogy képességeink legjavát ki tudjuk hozni magunkból. Azt is mondhatjuk, hogy nem tűzök magam elé célokat, mert nem tudom, mi Isten akarata, de nagyon sok esetben ezzel saját lustaságunkat tápláljuk, vagy pedig a nem mindig isteni erők által vezérelt körülmények kezébe helyezzük életünket.

Spirituális szív

A meditációt a legjobb a spirituális szívben végezni. Emellett nagyon jó, ha a szívünket a hétköznapi életünk középpontjává tudjuk tenni. Ez gyakorlással viszonylag könnyen elsajátítható képesség. Amikor bármit teszünk, a figyelmünk egy részét tarthatjuk a szívközponton. Néhány hét alatt ez teljesen megszokottá válik, évek alatt pedig spontán és állandó szükségletté tehető.

Egységérzés

Ha a szívcsakrát a legkisebb mértékben megnyitjuk, egységérzést tudunk megtapasztalni. Rápillantunk a leghétköznapibb tárgyra, és érezzük, hogy az létünk szerves részét alkotja, éppen úgy, ahogy egy testrészünk, amivel a legkisebb erőfeszítés nélkül azonosulni tudunk. Az egység ilyen fajta megtapasztalása rendkívüli erővel enged utat a tudat tágulásának a hétköznapi életben. A szív ereje segíteni fog gondolataink lecsendesítésében is. Így egy mérhetetlen tágasságba nőhetünk bele, amely életünk spontán valósága lesz.

Igazság

Természettől fogva minden ember szeretné megérteni az Igazságot. Szeretnénk megismerni életünk helyzeteinek és körülményeinek igazságát, és magát az Igazságot is. Az igazság megértését azonban értelmünk véges mivolta korlátozza. Az igazság maga végtelen. A végtelenből indul útjára, és áthatva a végtelen végtelenségét, a végtelenbe megérkezve ott megpihen. Véges értelmünkkel úgy vagyunk, mintha a szomjúság kínozna minket, és egy hatalmas üvegfalú tartájban lévő víz közvetlenül előttünk lenne, amit látunk, de sehogyan nem juthatunk hozzá. Ha tudatunkat a végtelenbe tudjuk kitágítani, csak akkor válhatunk eggyé az Igazsággal. Ekkor az igazságot nem kell többé megértenünk, mert mi magunk váltunk azzá.

Szokásaink

Életünkben - annak legkorábbi szakaszaitól kezdve- szokásokat alakítunk ki. A szokások jelentik a rendet, az állandóságot, az azonosságot az életünkben. Ilyen módon nagy segítségünkre vannak, és rendkívüli erőt hordoznak magukban. Ha életünk változtatásra szorul, szokásainkon kell változtatnunk. Ez azonban sok esetben kimondhatatlanul gyötrelmes. Éppen azért olyan nehéz ez, mert mindig lesz lényünknek egy része, amelynek rendkívül nehéz saját azonosságát elveszítenie. Jó ha tudatában vagyunk ennek az elvnek, és ennek fényében fogunk hozzá szokásaink megváltoztatásához. Ha ismerve ezt az elvet átverekedjük magunkat a változás nehézségein, új szokásokat kaphatunk, amelyek tudatunkban meggyökerezve, új énünk szilárd alapzatává válhatnak.

Spirituális Mester

Az Isten-megvalósított Spirituális Mester az, rendíthetetlen akarattal, és Isten határtalan Kegyelme által átkelt a tudatlanság tengerén, és lehorgonyzott a végső igazságban. Előtte nincsenek titkok. Ő Istennel eggyé válva Isten feladatát kapta meg a teremtett világban: adni.
Ad azoknak, akik tudomásul sem veszik, vagy ellene vannak. Akik pedig hajlandóak önmagukból adni Őneki, azoknak pedig odaad mindent. Magát a mindenséget is.

Sri Chinmoy Center

A Sri Chinmoy Center nem egy ezoterikus érdekességeknek örvendő divatos csoportosulás. A Sri Chinmoy Center egy spirituális közösség, amelynek egyik legalapvetőbb értéke a fegyelmezett élet. Célja, hogy biztosítsa a „szív-útját” követve tagjainak a belső fejlődés lehetőségét, annak céljáért, az Isten-megvalósításért. Ugyanakkor a maga eszközeivel aktív szerepet vállal a világ átalakításában, egy spirituális értékrend elterjesztésében és megszilárdításában.

Az önértékelés végletei

Önmagunkhoz való viszonyunkban a hétköznapi élet során hajlamosak vagyunk a két véglet valamelyikébe esni. A két véglet a büszkeség, és önmagunk lekicsinylése. Bár mindkettőt ismerjük mindannyian, az első inkább a férfiaknak az utóbbi inkább a nőknek jut osztályrészül. Mindkét érzés az egóban gyökerezik, és mindkettő lelki békénk elvesztését eredményezi. Mindkét hozzáállás eredete a bizonytalanság. Nem vagyunk biztosak benne, hogy valamit birtokolhatunk, hogy valamivé válhatunk. Sőt, nem vagyunk biztosak abban sem, hogy valamik vagyunk, ami pedig születésünktől fogva létünk alapvető igazsága.

Büszkeség és belső bizonyosság

Amikor büszkévé válunk, saját eredményeinket, tulajdonságainkat, és lehetőségeinket nagyítjuk fel, másokét pedig próbáljuk lekicsinyíteni. Addig csavarjuk az összehasonlítgatást, amíg végül valamilyen kategóriában abszolút győztesnek tudjuk kihozni magunkat. Így próbáljuk alátámasztani önigazolásunkat. A büszkeséget használjuk mankónak, hogy gyötrő bizonytalanságunkban önmagunkat megtámogassuk. A meditáció gyakorlása során elsajátíthatjuk a képességet, hogy önmagunkban ténylegesen a legjobbat lássuk. Kitartó törekvésünk eredményeképpen nagyszerű dolgokat fedezhetünk fel önmagunkban, ami hatalmas belső bizonyosságot ad nekünk. Így a büszkeséget a leghatásosabb módon irtjuk ki: a gyökerénél.

Önmagunk lekicsinylése, önmagunk elfogadása

Önmagunk lekicsinylése szintén mankó. Biztos pont a bizonytalanságban. Egyfajta hamis őszinteség, ami azt mondja: „Íme, nincs semmim, nem tudok semmit, jobb, ha én nem is válok semmivé.” A baj ezzel a megközelítéssel csak az, hogy amikor így érzünk, nem vagyunk hajlandóak meglátni magát a kézzelfogható jelenbeli valóságot, vagy a múltban ténylegesen megtörtént dolgokat sem. Mindazt, ami jót tettünk, mindazt, ami jó bennük. A tükörbe nézünk, és egyszerűen letagadjuk, amit ott látunk. El nem értnek vesszük elért eredményeinket, és lehetetlennek a lehetőségeinket. Nincs egyetlen ember, akit ez a fajta magatartás soha nem bénított volna meg az életben.

Gyakorlat önmagunk isteni szeretetére

Próbáljuk meg valamely légző gyakorlattal, vagy más egyszerű meditációs technikával lecsendesíteni az értelmünket, amennyire lehet. Ha már néhány percre sikerült magunkba inni a szív csendjét, képzeljük el azokat a jó dolgokat, amelyeket életünkben megtettünk. Olyan dolgokat, amelyekben az önzetlenségünk, a szeretetünk, a kitartásunk, a szolgálatkészségünk, vagy más isteni tulajdonságunk öltött testet. Próbáljunk meg nem elveszni gondolataink részleteiben, hanem egyszerűen felsorakoztatni a megtörtént dolgokat, úgy, mint mondjuk egy hosszú vonat vagonjait. Ha valamit napokon, vagy éveken át rendszeresen tettünk, akkor ott minden napot, vagy évet vehetünk egy kocsinak. Ha magunkban összeszedtünk minden jót, amit megtettünk, akkor csendben csak szemléljük ezt a hosszú vonatot, és örüljünk neki. Érezzünk intenzív hálát Isten, vagy a lelkünk iránt, aki ebben segített nekünk, vagy aki ezt a munkát általunk elvégezte. Érezzük Isten, vagy a lelkünk háláját irántunk, azért, hogy ezt a munkát Őérte elvégeztük.

Hála

A hála egy olyan érzés, egy olyan isteni minőség, amelynek formáló ereje kiemelkedik az összes minőség közül. Hálát könnyedén érezhetünk, ha jó dolgok történnek velünk, ha elégedettek vagyunk azzal, amink van, amit elértünk. Hálát ugyanakkor úgy is érezhetünk, ha rossz dolgok történnek velünk, ha nem vagyunk elégedettek azzal, amink van, és azzal, amit elértünk. Ebben az utóbbi esetben lehetünk hálásak olyan jó dolgokért, amik korábban megtörténtek, vagy olyan rossz dolgokért, amik megtörténhettek volna, de nem történtek meg. A lelkünkbe vagy Istenbe vetett hit nélkül nagyon nehéz hálát éreznünk. A spirituális élet gyakorlása maga is megerősíti bennünk a hálára való képességet. A folyamatos hálaérzést ugyanakkor érdemes tudatosan gyakorolnunk is. Ha elkezdjük a hálát hétköznapi életünk során gyakorolni, azáltal egy nagyon jó rezgést, egy erős isteni energiát húzhatunk bele magába a cselekvés hétköznapiságába. Ez nagymértékben segít abban, hogy mindig isteni erők vegyenek körül bennünket, akár a leghétköznapibb tevékenység sodrában is. Gondolataink és érzéseink formálják életünket, és az érzések rendszerint a gondolatoknál is nagyobb teremtő erővel bírnak. A jógát gyakorolva rendkívüli módon szükséges, hogy tudatunkat meg tudjuk osztani, hogy külső cselekvő tudatunk mellett fenn tudjuk tartani belső törekvő tudatunkat. Isten eléréséhez szükséges, hogy emberi tudatunkat az isteni tudathoz tudjuk kapcsolni. A hála érzése által ezt könnyen megtehetjük.

Személytelen Isten, személyes Isten

Isten egyszerre forma nélküli Abszolút, és egyszerre alakot öltött személy. Külső értelmünknek nagy segítséget jelent, ha Istent személynek tudjuk elképzelni. Képzeletünket használva így bármikor meghívhatjuk a jelenlétét. Ezt nem csak, hogy megtehetjük, de meg is kell tennünk, ha életünket fel akarjuk szabadítani a tudatlanságból. Állandóan látnunk és éreznünk kell Isten jelenlétét. Így tehetjük istenivé hétköznapi életünket.

Közösségi cselekvés - amiről beszélünk, és amit megvalósítunk

Azért születtünk meg egy fizikai világba, hogy cselekvést gyakoroljunk. A gondolataink és érzéseink nagy jelentőséggel bírnak, de hatalmas jelentősége van annak is, hogy mi az, amit el tudunk végezni, és mi az, amit a fizikai síkon létre tudunk hozni. Akkor is így van ez, ha mindaz, amit létrehozunk, nem tart örökké, csak egy rövid ideig létezik. Az emberek közösségekben élnek. Bármi, amit egy ember egyedül nem tud megvalósítani, vagy amit egy közösség együtt akar létrehozni, ami közösségi cselekvés, ahhoz szükséges a célok egyeztetése, a gondolatoké, a vállalt feladatoké. A cselekvés előtt előre is, és közben is folyamatosan. Ahhoz, hogy közösségi cselekvésünket feltétel nélküli szolgálattá tudjuk formálni, fontos megértenünk valamit. A közösségi eredmények a közösség tagjainak közös gondolataiból, érzéseiből, és munkájából születnek. Itt amit egyvalaki gondol, vagy mond, vagy tesz, az önmagában kevés. Legtöbbször úgy van, hogy egy közösség tagjaiként gondolunk ezer dolgot, beszélünk százról, és végül közösen megvalósítunk egyet. Ez az egy dolog az, ami számít.

Újjászületés

Sokan hisznek abban, hogy minden lélek életek sokaságát éli le a földön, tapasztalatokat és tudást gyűjtve. Rendszeres meditációt gyakorolva elérhetjük az újjászületés belső tudását. Megérezhetjük, hogy a bennünk élő lélek elpusztíthatatlan, és a testünk életétől függetlenül örökkévalóan létező. Megérezhetjük azt is, hogy amink van, ami belül és kívül rendelkezésünkre áll, azt nem érhettük el húsz, vagy ötven év alatt. Rengeteg dolog van, amit életünkben soha nem próbáltunk, mégis tudjuk, hogy milyen. Tudjuk, hogy nem kell kipróbálnunk ahhoz, hogy ismerjük. Másokat szemlélve azt is láthatjuk, hogy sok esetben az egyik tízéves gyermek bizonyos dolgokban több bölcsességgel bír, mint a másik ötvenéves felnőtt. Belső érzésünk azt mondja, hogy a gyermek a tudás, a tapasztalat esszenciáját korábbi életeiből meríti. Nem szükséges, hogy a korábbi létezés tapasztalataira úgy emlékezzünk, mint jelen életünk korábbi eseményeire. Elég az, hogy azok lényegét és eredményét magunkban hordozzuk.

A mérhetetlen valóság

Mindannyiunkban, és mindenben él egy mérhetetlen valóság, amelybe önátadó törekvésünk által beléphetünk. Véges tapasztalásunk a törekvés által megnyitható egy tágasabb valóságnak. Ez nem egy elméleti feltevés, hanem egy gyakorlati valóság a jógát őszintén gyakorló keresőnek. A véges élet a végtelen életbe tágítható. A véges idő szívében megélhetjük a végtelen időt. Spirituális utazásunk kezdetén a pillanat megnyílása, a tapasztalás tágassága és mélysége csak időről-időre és korlátozottan érhető el számunkra. Később ez egyre inkább mindennapi valóságunk kísérőjévé válik.